Tömöri Szilvia

 

A paraszti munka és gazdálkodás legfontosabb színtere 20. század közepéig az udvar volt. Itt kaptak helyet a lakóház mellett a gazdasági építmények, melyek egy részét az állatok számára emelték, másik részét a termények tárolására használták, de egyes épületek bizonyos munkák elvégzésére is szolgáltak. A melléképületek száma, elhelyezkedése, a lakóházhoz való viszonya, nagysága és funkciója visszatükrözte a paraszti gazdálkodás és társadalom rendjét, kötődve az adott természeti tájhoz, a gazdasági és kulturális régióhoz.[1] A gazdasági épületek gyakran őriznek olyan hagyományos építőanyagokat és építőmódokat, amelyeket a lakóházaknál már nem találunk meg, de amelyek egykor a lakásépítésben is szerepet kaptak.[2] Az udvaron található gazdasági épületeket két fő csoportba sorolhatjuk: az állattartás és a földművelés épületei közé.

 

Az állattartás építményei

Az udvaron emelt állattartó épületek típusát elsősorban az állat fajtája és a tartásmód befolyásolta. Az Alföldön, a Nyírségben és a Kiskunságban a 20. század első felében is általános gyakorlat volt a csak néhány számosállattal[3] rendelkező szegényparasztság körében a földbe mélyített veremistállók alkalmazása. A módosabb gazdaságokban minden háziállatfajta külön épületet vagy helyiséget kapott. Az állattartás építményei a következőképpen csoportosíthatók:

 

1. Ólak, istállók (szarvasmarha és ló számára)

a. földól,

b. istálló, tüzelősól,

c. istállók csűrben és pajtában (istállóscsűr),

d. lakóházzal egy fedél alá épített istállók.

2. Sertés- és baromfiólak

a. veremólak,

b. ideiglenes ólak (kúpos- és tetőkunyhók),

c. kör alaprajzú épületek,

d. lábakon álló ólak,

e. gerendavázas ólak és hidasok,

f. akollal ellátott ólak,

g. galambdúcok.

3. Juhistállók (színek és hodályok)[4]

 

Ló- és marhaistálló

A háziállatoknak védelmet nyújtó épületeket a magyar nyelvterületen ólaknak nevezik. Az istálló a lovak, a szarvasmarhák, néha a juhok szállásául is szolgált.[5] A férfiak és legények főleg az istállóban töltötték az idejüket, itt is éjszakáztak a 18-19. században. A tüzelős ólak hagyományos típusa a 19. század közepétől visszaszorult. Ha beköszöntött a hideg, tüzet is gyújtottak, ezért az ilyen jellegű ólakat tüzelősólnak hívják.[6] Az istálló közepén kiképzett, gyakran deszkázott padozat a hídlás, amely a trágyalé levezetésére szolgál. Nagyobb számú állat esetén a bejárattól jobbra és balra a két rövidebb falnál is készítetek hídlást. Az istálló padlását a téli takarmány vagy a termények tárolására is használták.[7]

 

Tüzelősól Átányban (MNÉGY-F 5501 leltári számú felvétel, Szabadtéri Néprajzi Múzeum fotótára)

 

Sertésól

A 20. század közepéig a disznóól — néha több is — szinte minden telken volt, általában a házzal szemben, a telek hátsó részén. A legáltalánosabb két disznóóltípus: a fátlan területeken vályogból, téglából épített egy- vagy több részes, téglalap alaprajzú ól, előtte rendszerint kitéglázott kifutóval; a másik a fában gazdag vidékeken a gerendákon álló boronából, deszkából vagy zsilipelt fallal készült, kifutó nélküli disznóól, az úgynevezett hidas, de akadtak földbe vert karókra font, kerek alaprajzú disznóólak is.[8] A hidas szétszedhető, továbbhelyezhető építmény. Erdős, hegyi területekről szétszedett állapotban a 19. században szekereken szállították is az Alföldre. A talpas disznóólak közt előfordultak olyanok is, melyek billenő ajtós etetőnyílása előtt két faragott kis oszlopra támaszkodó eresz húzódott.[9]

 

Baromfiól

A baromfitartás építményei igen változatosak. Az Alföldön a 20. század első feléig elterjedt volt a tyúkverem és a kör alaprajzú, boglyakemence alakú ól, de északi és keleti peremén gyakori volt a sövény falazatú, cölöpökre épített baromfiól is. Észak-Magyarországon és a Dunántúlon a tyúkülő a disznóól (hidas) padlásán volt.[10]

 

Tyúkól Garbolcon (MNÉA-F 3546 leltári számú felvétel, Szabadtéri Néprajzi Múzeum fotótára)

 

Hodály

Juh-, ritkán sertésnyájak tartására téglalap, néha L alaprajzú, nagy befogadóképességű, zárt, tetővel fedett építményt emeltek a 18. század második felétől. Két típusa ismert: a csupán nád- vagy szalmahéjazattal ellátott tetőszerkezetből álló úgynevezett seggenülő hodály, valamint az alacsony falu, nyeregtetős hodály. Utóbbi fala készülhet kőből, téglából, vályogból vagy paticsból, benne a juhok takarmányozásához vályúkat és rácsokat helyeztek el a fal mellett vagy középen.[11] Az általánosnak mondható hodály elnevezés mellett ismert a Kiskunságban a birkaszín, a palócok körében pedig a juhakol kifejezés is. A hodály a merinó birkákkal honosodott meg Magyarországon, nevének említése először 1838-ban fordult elő. Kialakulásának oka, hogy a kevésbé ellenálló szervezetű állatokat a nyári esők ellen is védeni kellett. A hodály vándorszó, megfelelői ismeretesek a román, az ukrán, a bulgár, a macedón, a szerb és a horvát nyelvben is. Forrása az oszmán-török oda ’szoba, kamra’ jelentésű szó.[12]

 

A földművelés építményei

A földművelés építményeinek két fő fajtáját különböztethetjük meg: a földalatti és a föld fölé épített objektumokat. A földalatti terménytároló építményeket összefoglalóan veremnek nevezik, de hívják gabonásveremnek és búzaveremnek is. A vermeket az udvarban a ház elé, gyakran az utcára az ablak alá építették.[13]

A föld fölé épített terménytárolók között a legkezdetlegesebbek a 60–80 cm magas falábakra vagy talpakra állított, ovális vagy szögletes, szalma-, gaz-, nádtetővel fedett, tapasztott falú gabonás kasok. A nagyobbakat ajtóval látták el, a belsejét rekeszekre osztották. A kizárólag gabonatárolásra használt földfelszíni építmények között a boglya formájú gabonásokat (Tiszántúl), gabonatároló kasokat, fonott falú hombárokat (Dél-Dunántúl, Erdély), gerendavázas gabonásokat (Dél-Dunántúl, Erdély, Erdőhát) és magtárakat kell megemlítenünk.

Külön figyelmet érdemel a fonott és zsilipelt gabonások között előforduló szántalpas hombár (Dél-Baranya, Szlavónia).[14] A paraszti magtárak a 20. század második felében erőteljes pusztulásnak indultak, illetve átalakultak, többek közt nyárikonyhává.[15]

 

Kukoricagórék

A kukorica a 17. században honosodott meg Magyarországon, a 19. század második felére pedig az egyik legfontosabb élelmiszerré és takarmánynövénnyé vált. A kukoricatároló építményeknek, építőanyagukat és szerkezeti felépítésüket tekintve két csoportját különböztethetünk meg: a vesszőből fonott kasokat és a lécekből, dorongokból, kórókból készült górékat. Közös vonásuk, hogy a cölöpépítmények csoportjába tartoznak. A Dunántúl déli részén hosszúkás, magas, keskeny építményt találunk, amely a kasból és a rámából áll. Az erdélyi, szatmári és kárpátaljai kasok méretben különböznek és faoszlopokon állnak, vesszőfonatosak. Az alföldi formák átmenetet képeznek a léces górék felé. A léces górék a nagyparaszti birtokokon a 19. század második felében kezdtek elterjedni.[16]

A górék helye a falusi portákon általában az udvar középső részén volt. A 20. század első felében a Tiszántúl egy részén a górék négy sarkához fehérre meszelt téglaoszlopokat építettek, és ezzel egy időben igyekeztek azokat az utcafrontra helyezni, ami olyan rangjelző lett, mint néhány évtizeddel korábban a magtár.[17]

 

Kukoricagóré a mindszenti Keller Lajos Helytörténeti Gyűjtemény udvarán (PRIKLER Szilvia Beatrix felvétele, 2020)

 

Takarmánytárolók

A széna tárolására szolgáló építmények (abara, abora, rakodó, sop, szín) közös jellemzője, hogy megközelítőleg négyzet alakúak, négy sarkukon egy-egy magas oszlop áll, amely fölé sátor- vagy nyeregtető borul. Két nagy csoportot alkotnak: mozgatható és rögzített fedelűeket. A mozgatható tetejű abora Kárpát-medence északkeleti régiójára volt jellemző a 20. század elejéig. Ez esetben a tartóoszlopokat meghatározott közönként furatokkal látják el, amelyekbe a tetőt alátámasztó fa-vagy vaspálcikákat helyeznek. Ezzel a széna mennyiségének megfelelően lehet állítani a tetőt, biztosítva a rakomány csapadéktól való védelmét.[18]

 

Dohánypajták

A dohánymonopólium bevezetésétől kezdve (1850) a dohányszárítók az előírásra született uradalmi dohányszárítók mintájára alakultak ki. Az uradalmi dohányszárítók olyan – rendszerint nád- vagy cseréptetős, fa- vagy kővázas – épületek voltak, amelyeknek deszkafalát egészében vagy részenként nyitni lehetett, hogy nappal biztosítsa a levegő szabad áramlását, de éjjel a párásodástól óvja a dohányt. Nagyobb gazdaságokban itt végezték el a simítás, csomózás, bálázás műveletét is.[19]

 

Csűrök

A legnagyobb mezőgazdasági jellegű építményt a nyelvterület nyugati felében pajtának, a keleti részében csűrnek nevezték.[20] A pajta szó délszláv, a csűr német eredetű. A csűrök/pajták négy fő típusát különböztethetjük meg: a téglalap alakú, a torkos, a négyzetes, és az egyteres épületeket. A torkos pajta esetében a középső szérűrész a falsíktól egy-két méterrel kinyúlt, amivel a cséplőterület is jelentősen megnövekedett.[21]

A csűr beosztása és használata vidékenként változik. Legjelentősebb építőanyaga a fa, az építőtechnikák közül pedig a borona-, zsilipelt és favázas sövényfal az általánosan elterjedt. A 20. század fordulóján készítettek kőből, téglából, vályogból is csűröket. Gyakori, hogy a favázat hordozó faoszlopokat kő- vagy téglapillérekkel helyettesítették. Egyes vidékeken olyan bonyolult szerkezeti megoldásokat alkalmaztak, amelyek az ácsmesterség rendkívül magas színvonaláról tanúskodnak. A csűr a gazdasági udvart zárta le. Korábban a csűr munkahely is volt, szérűjén csépelték vagy nyomtatták ki a gabonát, de szerepe a cséplőgépek fokozatos elterjedésével párhuzamosan csökkent. Ott tárolták a szekereket és a nagyobb gazdasági eszközöket is.[22]

A csűrök külön típusa, a jármos csűr Erdélyben található. Nevét a kissé meghajló, középen párhuzamosan végigfutó gerendáiról kapta. Három részből áll, középen helyezkedik el a csűr, amit olyan magasra építenek, hogy a megrakott szekérrel is áthajthatnak rajta. Az egyik oldalon istállót alakítottak ki, a másik oldal az eszközök és termények tárolására volt alkalmas.[23]

 

A Mesetér - Látványtárnak helyt adó pajta a Szennai Skanzenban (KMELLÁR Viktória felvétele, 2020)

 

Kamra, kástu

A többfunkciójú tárolásra szolgáló különálló kamrák közül az Őrségben, Göcsejben és Hetésben elterjedt kástut kell megemlíteni, mely rendszerint alápincézett, földszintes vagy emeletes, szabadban álló épület. Boronafallal épült, kontyolt nyeregtetővel, amelyet zsúppal vagy zsindellyel fedtek. Az alsó szinten a gazdasági eszközöket, szőlőprést tárolták, míg a felső szinten az élelmiszert és a gabonát.[24]

 

Emeletes kástu az Őrségi Népi Műemlékegyüttesben (MÉSZÁROS István felvétele, 2012)

 

A szőlészet és borászat építményei

A szőlőbeli építmények a legtöbb esetben többfunkciójúak voltak, itt tartották a szőlőmunkákkal, borkészítéssel kapcsolatos eszközöket, a szőlőpréseket, de nemcsak raktár és munkahely volt, hanem ideiglenes jelleggel lakóhelyül is szolgált. Az építmények bortároló helyiségét pincének nevezik, míg a borfeldolgozásra, lakásra szolgáló részt hajléknak, présháznak, pajtának. A szőlőbeli építmények négy tájilag is elkülönülő típusba sorolhatók: présházpincék, lyukpincék, présházas lyukpincék, szőlőspajták.[25]

 

Egyéb építmények

Az udvaron, kertben egyéb kisebb-nagyobb építmény is található még. A különböző színek közül a szekérszínek a legnagyobbak, legjelentősebbek. A faragószín a fában gazdag vidékeken elmaradhatatlan építmény.[26] Az árnyékszék az udvar hátsó, félreeső helyén, vagy a csűr, istálló mellett megbúvó, deszkákból összetákolt, igénytelen építmény volt. Használata a 20. század közepéig volt jellemző. A házzal szemben sok helyen nyárikonyhát építettek, a paraszti használatban a 19. század közepe óta dokumentálhatók. A nyári konyhák elsődleges szerepe a főzés volt, de lakófunkciója is jelentőssé vált. Lehetett különálló vagy a lakóházhoz épített. A nyári konyhákhoz sokszor szín is csatlakozott, amelyet tárolásra használtak, vagy kinti, kosszal járó munkákat végeztek alatta, ilyen volt a disznóölés, favágás. A nyárikonyhák azért is érdekesek, mert a népi építészet és a tüzelőberendezések egyes elemei ezekben az épületekben élhetnek tovább. A nyári konyhákba a másodlagosan felhasznált tárgyak, elhasznált bútorok, kimustrált konyhai eszközök vándoroltak.[27] Az udvaron lehetett még méhes, szilvaaszaló és kemence is.[28] Az udvarok jellegzetes építményei voltak a kutak, melyek víznyerő szerkezetük formája alapján négy csoportba sorolhatók: gémes-, hengeres-, csigás- és horgas kutak. A földbe mélyített, kerek, négyzet vagy téglalap alakú, béleletlen, vagy a fával, náddal, sövénnyel bélelt (bödön-, ládás-, nád-, rovásoskút), zsombékkal[29], téglával vagy kővel falazott (kőkút) gödör, amelyből a vizet különböző emelő szerkezetekkel (gém, csiga, kerekes henger) emelik ki. A kutat az udvar, a falu köztere, a mező vagy legelő alkalmas helyén hozzáértő kútásó ember vezetésével pénzért vagy kalákában készítették. [30]

 

Kút a Kiskunhalasi Tájház udvarán (PRIKLER Szilvia Beatrix felvétele, 2018)

 

 

Árnyékszék a Hegyhátszentpéteri Tájház udvarán (KMELLÁR Viktória felvétele, 2020)

 

Jégverem a Petőfi Sándor Emlékkiállítás udvarán (PRIKLER Szilvia Beatrix felvétele, 2020)

 

Gazdasági épületek hasznosítási lehetőségei tájházi környezetben

Akár a szabadtéri néprajzi múzeumokban, akár a tájházak esetében is, az épületek felépítésekor és berendezésekor elsődleges szempont a történelmi-néprajzi hitelesség úgy a lakóházaknál, mint az udvaron található gazdasági épületeknél. Az udvarnak tükrözni kell azt a korszakot, amely bemutatásra kerül a lakóházban. Fontos, hogy ne csak a lakóház, hanem a hozzá tartozó gazdasági udvar is szerves része legyen a tájháznak. Törekedni kell az épületek eredeti szerkezetének megőrzésére is, ugyanakkor a látogathatóság, használhatóság biztosítására is. Gondolni kell a tűz-, villám- és vagyonvédelemre, és arra, hogy a tájház hasznosításakor szükség lesz villanyra, vízre, WC-re, esetleg gázra, telefonra. Ha nagyobb látogatottságra számítunk, kiszolgáló helyiségek (ajándékbolt, büfé) kialakítására is gondolni kell.[31]

Az udvari épületek hasznosításánál több lehetőség is adódik. Az első, hogy az objektum eredeti funkciójában kerül bemutatásra, a hozzá kapcsolódó tárgyi eszközökkel. Ebben az esetben a melléképületek szerepe a paraszti gazdaságok működésének bemutatásában van, az állatállomány elhelyezését, a munkaeszközök, illetve a termények, egyéb anyagi javak tárolását lehet szemléltetni. A melléképületekben bemutatásra kerülő berendezési tárgyakban, eszközökben és szerszámokban is törekedni kell az egységesség elvéhez. Az állattartás építményeinek egykori funkciójában való bemutatása azonban ritkán lehetséges. Amennyiben a portán külön rendezvény vagy foglalkoztató termet nem lehet építeni, az udvaron található nagyobb méretű melléképületeket érdemes közösségi térként használni. A csűr vagy istálló például jól használható tájházi foglalkozások, rendezvények céljából, de helytörténeti, tematikus kiállításoknak is helyszínül szolgálhatnak ezek az objektumok.[32]

 

Présházból kialakított illemhelység a Gyömrői Tájház udvarán (PRIKLER Szilvia Beatrix felvétele, 2019)

 

Állandó kiállítás a Bődi István Falumúzeum és Tájház istállójában (PRIKLER Szilvia Beatrix felvétele, 2020)

 

Szín alatt tárolt szekér a Hajdú Ház és Kovácsműhely udvarán (FANCSALSZKI Noémi felvétele, 2018)

 

 

Felhasznált irodalom

BALOGH István—FILEP Antal

1979    istálló szócikk. In Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar Néprajzi Lexikon F-Ka. Budapest: Akadémiai Kiadó. 642—646.

BALOGH István—HOPPÁL Mihály

1980    kút szócikk. In Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar Néprajzi Lexikon k-Né. Budapest: Akadémiai Kiadó. 362—364.

BARABÁS Jenő

1997    Csűr. In Balassa Iván (főszerk.): Magyar Néprajz IV. Budapest: Akadémiai Kiadó 194—198. Jármos csűr. In Balassa Iván (főszerk.): Magyar Néprajz IV. Budapest: Akadémiai Kiadó 197—198.

BATÁRI Zsuzsanna

2010    A nyári konyhák – Kérdések a nyári konyhák kutatásával kapcsolatban. In Bereczki Ibolya — Cseri Miklós (szerk.): Ház és Ember 22. Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum 5—24.

DÁM László

1992    Építkezés. Néprajz egyetemi hallgatóknak. Debrecen

1995    A magyar paraszti állattartás építményei. In Cseri Miklós—Füzes Endre (szerk.): Ház és Ember 10.Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum 39—68.

FILEP Antal

1982    tüzelős ól szócikk. In Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar Néprajzi lexikon Sz-Zs. Budapest: Akadémiai Kiadó 387—389.

FILEP Antal—SZABADFALVY József

1982    szín szócikk. In Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar Néprajzi lexikon Sz-Zs. Budapest: Akadémiai Kiadó 43—45.

FÜZES Endre

1979    gabonásverem szócikk. In Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar Néprajzi Lexikon F-Ka. Budapest: Akadémiai Kiadó.256—257.

2002    A szántalpas hombártól a tájházig. Szabadtéri Néprajzi Múzeum: Szentendre

H. CSUKÁS Györgyi

1997    Közkutak, mosdók. In Balassa Iván (főszerk.): Magyar Néprajz IV. Budapest: Akadémiai Kiadó 239.

KEMECSI Lajos

2009    Gazdasági és melléképületek berendezése a tájházakban. Tájházi Akadémia – Oktatási anyag https://tajhazigazgatosag.skanzen.hu/admin/data/file/20171013/11_kemecsi_lajos_-_gazdasagi_es_mellekepuletek_b.pdf (letöltés dátuma: 2021.08.18.)

PALÁDI-KOVÁCS Attila

1980    Gazdasági épületek Észak-Borsodban és Gömörben. A rakodó. In Szabadfalvy József (szerk.): A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 19. Miskolc: Herman Ottó Múzeum 209—226.

SZABADFALVY József

1979    hodály szócikk. In Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar Néprajzi Lexikon F-Ka. Budapest: Akadémiai Kiadó. 554—556.

VARGA Gyula

1997    Kukoricagóré. In Balassa Iván (főszerk.): Magyar Néprajz IV. Budapest: Akadémiai Kiadó 203—204.

1997    Dohánypajta. In Balassa Iván (főszerk.): Magyar Néprajz IV. Budapest: Akadémiai Kiadó 204—205.

 

Ajánlott irodalom

BALASSA M. Iván

1985    A parasztház évszázadai. A magyar lakóház középkori fejlődésének vázlata. Békéscsaba

BALASSA Iván (főszerk.)

1997    Magyar Néprajz IV. Akadémiai Kiadó, Budapest

BALASSA M. Iván—CSERI Miklós (szerk.)

1999    Népi építészet Erdélyben. Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum

BÁTKY Zsigmond—GYÖRFFY István—VISKI Károly

1941    A magyarság néprajza I. Budapest: Királyi Magyar Egyetemi Nyomda

BÍRÓ Friderika

1986    Paraszti porta In História 1986 / 5-6. szám 37—38.

CSERI Miklós (szerk.)

1991    Dél-Dunántúl népi építészete. Szentendre-Pécs

CSERI Miklós

2009    A tájházak létesítésének, működtetésének és berendezésének tapasztalatai Magyarországon. In Batha Elek (szerk.): Studia Folkloristica et Etnographia 135-141.

2009    Vajkai Aurél és a tájházak. In Batha Elek (szerk.): Studia Folkloristica et Etnographia 163-168.

CSERI Miklós—FÜZES Endre (szerk.)

1997    Gazdasági épületek és az udvar kisebb építményei. In Ház és ember 11. Szentendre:     Szabadtéri Néprajzi Múzeum 48—51.

GAÁL Ibolya

2004    Földbe épített lakóépítmények és azokban lakók életviszonyai Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyében a XX. században. Jósa András Múzeum Kiadványai 57. Nyíregyháza

KÜCSÁN József

1977    A nyírlugosi udvar gazdasági épületei. In Németh Péter (szerk.): Néprajzi kutatások Nyírlugoson I. Népi építkezés. Jósa András Múzeum Kiadványai 8. Nyíregyháza 105—125.

MAJOR Miklós

1977    A falvak társadalom-földrajzi kutatása. Korunk 36. évfolyam 3. szám 219—221.

SÁRI Zsolt

2003    Egy falu a 20. századból. A 20. századi épületegyüttes lehetősége a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban. In Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember 16. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum 15—30.

SELMECZI KOVÁCS Attila

1965    A beltelek gazdasági épületei. In Szabadfalvi József (szerk.): Néprajzi tanulmányok a Zempléni-hegyvidékről. A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 10. Miskolc 89—104.

SZABÓ Krisztina

2005    Gazdasági épületek Muraszemenyén. In T. Bereczki Ibolya, Sári Zsolt (szerk.): A népi építészet, a lakáskultúra és az életmód változásai a 19-20. században - Tanulmányok a Dél-Dunántúlról és Észak-Magyarországról. Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum 89—102.

TÓTH János

1938    Így épít a vasi nép… - A Vasi Szemle Könyvei 118. Szombathely

VARGHA László

1972    Családi és közösségi hagyomány az építkezésben. In Ethnographia 83. évfolyam  457—483.

ZSANDA ZSOLT

2012    Lakóépületek, gazdasági épületek, épületszerkezetek. In Cseri Miklós—Bereczki Ibolya (szerk.): Ház és Ember 24. Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum 45—60.