Urbán Anett

„A tájházak a magyar múzeumok legdinamikusabban gyarapodó intézményei.”[1] Így fogalmazott Balassa M. Iván 1987-ben. Ez az egyre növekvő szám azonban érdekes sokféleséget is eredményezett, amely mind a szakma, mind a laikusok körében bizonytalanságot okozott a tájház elnevezéssel kapcsolatban.

Már az 1950-60-as évek ismert folyóirataiban is megjelent a tájházak témája. A Művelt Nép 1955-ben hírül adta, hogy „a sárközi szőtteskészítő népművészek népművészeti tájházat kapnak Decsen, egy tornácos, oszlopos házban. A tájház szobáit, ahol a népművészek dolgoznak majd, régi sárközi motívumokkal díszített bútorokkal rendezik be.”^[2] A lap arról is tudósított, hogy a HISZÖV és a Népi Iparművészeti Tanács fölépíti és berendezi a mezőtúri fazekas tájházat.[3] A Béke és Szabadság beszámolt arról, hogy Kisjankó Bori lakóházát matyó tájházzá avatták.[4] A Köznevelés folyóirat hasábjain egy elgondolkodtató írás jelent meg 1963-ban Tüskés Tibor tollából.[5] Arról tájékoztatja az olvasókat, hogy Balatonszentgyörgyön van egy úgynevezett tájház. Ebben a szerző üvegvitrinekben tárolt, akkori iparművészeti portékákat talált árcímkékkel. Emiatt csalódott volt, mert ő egy több mint 100 éves házban az egykori falusi életről Szentgyörgyön gyűjtött tárgyakat szerette volna látni.

 

Decsi Tájház

(Fotó: www.tajhazszovetseg.hu)

 

1970-ben indult el az a folyamat, amelynek során a néprajzos szakemberek megpróbálták körülhatárolni a tájház fogalmát, majd definíciót alkottak róla. De mi tette ezt szükségessé? Elsősorban az imént említett sokféleség, amely egy fogalmi átláthatatlansághoz vezetett. Egy definíció meghatározása azért is fontos, mert ezzel határvonalak húzhatók, tényszerűen megállapítható különbségtétel keletkezik egyik és másik között, hogy mi a tájház, és mi nem az. Tehát Vajkai Aurél kezdte a sort megfogalmazásával, mely szerint „az eredeti Skansen létesítmények elve mellett egy másfajta szabadtéri múzeumi elgondolás született: a maga eredeti helyén kialakítandó szabadtéri múzeum.”[6] Itt máris megjelenik az első kritérium, mely elindít minket a fogalom meghatározásának útján, mégpedig az, hogy a tájház – a skanzenekkel, azaz a szabadtéri múzeumokkal ellentétben – olyan épületben alakítható ki, amely nem áttelepített, hanem az eredeti helyén áll.

Andrásfalvy Bertalan 1975-ben szintén csatlakozott a tájházfogalom kialakításának folyamatához[7] azzal a megállapításával, hogy tájházat a falumúzeum igényével kell kiválasztani, tehát múzeumszerűen kell berendezni. Ugyanitt később a tájmúzeum elnevezést is használja. Lehetségesnek tartja, hogy az enteriőrkiállítás mellett, a ház harmadik helyiségében vitrines kiállítást rendezzenek be. Mint írja, a tájház azonban nemcsak múzeum lehet, hanem gyülekezőhelye a múlt kutatásával, a hagyományok ápolásával foglalkozó csoportoknak, sőt idegenforgalmi látványosság is. Megállapíthatjuk, hogy a tájház, mint fogalom nem tisztázódott, de három nagyon fontos szempontot mégis behozott a szerző: a tájház kiállítás (enteriőr, esetleg plusz elemként vitrines) funkcióját, a közösséggel való kapcsolatát (kutatók, hagyományőrző csoportok), valamint, hogy az idegenforgalom szempontjából is jelentős lehet, ezekkel nagy lépést téve a jelenlegi tájházdefiníció kialakításához.

 

Napsugaras Tájház

(Fotó: www.tajhazszovetseg.hu)

 

Balassa M. Iván 1981-ben megállapította, hogy „a tájház fogalmának pontos meghatározása még nem történt meg. Nem a véglegesség igényével, inkább csak orientáló jelleggel: a népi építészet szempontjából jelentős, esetleg népi műemléknek minősített épületekben berendezett, lakásbelsőket (ritkábban műhelyeket, kezdetlegesebb ipari létesítményeket) bemutató múzeumokat értek a továbbiakban a tájház megnevezés alatt.”[8] Néhány évvel később, 1987-ben szintén Balassa M. Iván a tájháznak ugyanezt a meghatározását közli.[9] Ugyanitt arra a problémára is rávilágít, – mely e munka kiindulópontja is egyben – hogy nem mindig egyértelmű, hogy a tájház megnevezés mögött milyen intézmény rejlik, elnevezéseikben hiába keressük az egyöntetűséget. De térjünk vissza a fogalom meghatározásához. Mit tett hozzá ez a kísérlet az eddigiekhez? A korábban tárgyalt definícióalkotási próbálkozások közül Vajkai Aurél tért ki az épületre. Balassa M. Iván egy jelentős kritériumot fogalmazott meg: a tájház épületének a népi építészet szempontjából jelentősnek kell lennie, olyannyira, hogy esetleg népi műemléknek is minősítsék. Ezen kívül találkozhatunk újra az enteriőrkiállítás igényével, amit már az 1975-ös megfogalmazásban is láttunk. Végül – nem először – felfigyelhetünk a múzeum kifejezésre.

 

Szintén 1987-ből származik Cseri Miklós és Viga Gyula közös munkája, amelyet a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei tájházakkal kapcsolatban készítettek.[10] Úgy fogalmaztak, hogy a „tájházak” a közművelődési intézményrendszer sajátos apró elemei. Elsőként megállapíthatjuk, hogy az idézőjel használata a tájház elnevezéssel kapcsolatban bizonytalanságra utal. Másrészt felhívták a figyelmet arra, hogy a tájházak a művelődést is szolgálják, és ezzel nem a múzeum funkciót, hanem a közművelődésben betöltött szerepüket emelték ki.

 

Füzes Endre 1997-es írásával folytatjuk a sort, amelyben így fogalmaz: „A helyben megőrzött népi építészeti emlékek legnagyobb csoportját az ún. tájházak alkotják. Jóllehet az így megtartott objektumokat különféle névvel jelölik, összefoglaló megnevezésként mégis a tájház terminus terjedt el az utóbbi évtizedekben.”[11] Ez a meghatározás abban hasonlít az 1970-eshez, hogy fontosnak tarja kiemelni az épület helyben való megőrzöttségét, valamint utal az 1981-esre azzal, hogy a népi építészeti szempont is érvényesül. Ugyanakkor itt is feltűnő a sokféleség okozta bizonytalanság a tájház kifejezést illetően, ám a szerző úgy gondolja, hogy a tájház egy összefoglaló elnevezése a különféle, helyben megőrzött népi építészeti objektumnak.

 

1999-ben Cseri Miklós és Berényi Marianna állapították meg újra azt a tényt, hogy a tájház fogalma problematikus, mert sok helyen ezt a nevet kapják az egyes helytörténeti gyűjtemények, falumúzeumok is.[12] Balassa M. Iván fogalmi kereteit használják, azaz tájházak azok a múzeumok, amelyek a népi építészet szempontjából jelentős, esetleg műemléknek minősített épületekben berendezett hagyományos lakás- vagy műhelybelsőket mutatnak be.

 

Viga Gyula 2001-ben egy újszerű definíciót közöl: „A köznyelv ma már közönségesen tájház elnevezéssel említi a sajátos, alapvetően többfunkciós, jellemzően tradicionális parasztházban elhelyezett, jellegzetesen muzeális és közművelődési intézménytípust.”[13] Több újdonságot is felfedezhetünk ebben a megfogalmazásban. A szerző a köznyelv felől közelíti meg a tájház elnevezést, de ami ennél is fontosabb az az, hogy rávilágít a többfunkciósságra. Arra, hogy a tájház muzeális és közművelődési feladatok is ellát, mindezt egy tradicionális parasztházban. Fontos fejlődést hoz a tájház definíciójában az a megállapítás, hogy a tájház muzeális intézmény, nem múzeum.

 

Boldogi Tájház

(Fotó: Urbán Anett)

Az imént említett fejlődés megjelenik a Tájházszövetség 2002-es alapszabályában, amely szerint „Tájház: a népi építészet szempontjából jelentős, esetleg népi műemléknek minősített épületben berendezett lakásbelsőket (esetleg műhelyeket, kezdetlegesebb ipari létesítményeket) bemutató muzeális intézmény.”[14]

 

Egy újabb fogalomreform Bereczki Ibolya 2009-es meghatározása: „A tájházak olyan szabadtéri néprajzi gyűjtemények, amelyek helyben összegyűjtött és megőrzött tárgyakkal az adott település vagy tájegység hagyományos tárgyi kultúráját, a népi építészet szempontjából jelentős (esetleg népi műemléknek minősített) épületekben berendezett lakásbelsőket, olykor a műhelyeket, gazdasági épületeket vagy egyszerűbb ipari létesítményeket mutatják be. Követelmény, hogy a tájháznak legalább egy, meghatározó helyisége eredeti, a településről származó tárgyakkal enteriőrként berendezett kell, hogy legyen.”[15] A fogalom az eddigiekhez képest szemmel láthatóan is bővült. Konkretizálja, hogy a tájház egy szabadtéri néprajzi gyűjtemény. Kiköti, hogy a tájház gyűjteményét, amely az adott település vagy tájegység hagyományos tárgyi kultúráját reprezentálja, helyben kell összegyűjteni és megőrizni, és mindezt egy népi építészet szempontjából jelentős épületben kell bemutatni, mégpedig minimum az épület egyik szobájának enteriőrjeként. A szerző változatlan tartalommal adja közre a fogalom meghatározását 2018-ban.[16]

 

A ma is használt definíciót Bereczki Ibolya 2020-ban tette közzé: „A tájház fogalma alatt olyan, a falusi vagy mezővárosi kultúra hagyományos építészeti sajátosságait tükröző, helyben – „in situ” – megőrzött lakó- és gazdasági épületet, műhelyt értünk, amelynek legalább egy, meghatározó helyisége enteriőrként, a településről származó, eredeti tárgyakkal berendezett. A fogalom az utóbbi évtizedekben letisztult és kiegészült azzal, hogy a jó tájház nem puszta kiállítótér, hanem tárgyi világával, a benne rejlő tudással ismeretátadó, az oktatást szolgáló hely, egyben közösségi tér is, a hagyományok megőrzésének és újra élésének színtere.”[17] A szerző a fogalom meghatározásában tisztázza is a kiegészítését, amit a korábbi definícióhoz képest tett, kiemelve a tájházaknak a közösségi színtér funkcióját.

Szintén Bereczki Ibolyától származik a következő, részletesebb megfogalmazás, amelyet a Tájházszövetség honlapján adott közre:^[18] „A tájházak, az eredeti helyükön megőrzött, helyreállított és berendezett népi építészeti értékű épületek egy-egy tájegységen belül a helyi népi kultúra legjellemzőbb emlékei. A tájházak olyan szabadtéri néprajzi gyűjtemények, amelyek többnyire műemléknek nyilvánított vagy egyedi helyi védelem alatt álló épületegyüttesek. Lehetnek lakóépületek, egy teljes porta építményei, műhelyek, gazdasági épületek vagy egyszerűbb ipari létesítmények. A tájházak kiállításaikban a helyben összegyűjtött és megőrzött tárgyakkal az adott település vagy tájegység hagyományos tárgyi kultúráját meghatározott időmetszet szerint, és egy-egy társadalmi rétegét megjelenítve mutatják be a nyilvánosság számára. A tájháznak legalább egy meghatározó helyisége enteriőrként berendezett kell, hogy legyen. A tájház tárgyi világával, a benne rejlő tudással ismeretátadó, az oktatást szolgáló hely, egyben közösségi tér is, a hagyományok megőrzésének, megismerésének és újra élésének színtere. A ma mintegy 600 magyarországi tájház jelentős része védett népi műemlék vagy helyi védettséget élvez, és mintegy 200 közülük egyúttal muzeális intézmény is: muzeális kiállítóhelyként vagy közérdekű gyűjteményként áll a közösség szolgálatában.”

A szerző egy további verziót is jegyzett, amelyben a tájházak Világörökségi Várományosi Jegyzéken való szereplése is említésre került:^[19] "A tájházak olyan szabadtéri néprajzi gyűjtemények, amelyek jelentős népi építészeti értékű (többnyire műemléknek nyilvánított vagy egyedi helyi védelem alatt álló), helyben megőrzött épületek. Lehetnek lakóépületek, egy teljes porta építményei, műhelyek, gazdasági épületek vagy egyszerűbb ipari létesítmények. A tájházak kiállításaikban a helyben összegyűjtött és megőrzött tárgyakkal az adott település vagy tájegység hagyományos tárgyi kultúráját meghatározott időmetszet szerint, és egy-egy társadalmi rétegét megjelenítve mutatják be a nyilvánosság számára. A tájháznak legalább egy meghatározó helyisége enteriőrként berendezett kell, hogy legyen. A helyreállított és berendezett épületek egy-egy tájegységen belül a helyi népi kultúra legjellemzőbb emlékei. A tájház rendezvényei, az oktatás, valamint a közösségek és a településre látogatók számára nyújtott szolgáltatásai a helyi hagyományos tudás, a szellemi örökség megismerését, megőrzését és élővé tételét, a helyi, a nemzetiségi és a nemzeti identitás erősítését szolgálják. A tájházak egy része muzeális intézményi működési engedéllyel rendelkező közgyűjtemény, illetve a Világörökségi Várományosi Jegyzéken szereplő Magyarországi Tájház Hálózat tagja." 

 

Kialakult tehát a ma használatos tájházfogalom, amely az évek során jelentős változáson, bővülésen esett át. A tájházak létesítésének, így a fogalom meghatározásának alappillérét többnyire az épület határozta meg. Megjelent a népi műemlékek csoportja. A társadalmi-gazdasági átalakulás folyományaként erősen csökkent a paraszti épületállomány, így ezek védelme, hasznosítása sürgős feladatot jelentett. Majd következett az ezekben az épületekben létrehozott, enteriőrbe szervezett, néprajzi tárgyakból álló kiállítás. Az 1950-60-as évektől a néprajzi tárgyak iránti szemlélet is átalakult, lelkes gyűjtők munkája révén kialakultak kisgyűjtemények, amelyek ezen kiállítások alapjául szolgálhattak. Később, a tájház funkcióinak bővülésével párhuzamosan létrejött az az épület – kiállítás – közösségi tér hármas egység, ami mai napig alapvető fontosságú a tájházak működése szempontjából. A helyi identitás erősítése, az idegenforgalom fellendítése, a megjelenő pályázatok adta lehetőségek révén a tájházak közösségi funkciója ma már számottevő. Megjelentek a kritériumok, elvárások is a definíciókban, amelyek hozzásegíthetik a tájházakat ahhoz, hogy működésükkel ez az elnevezés pozitív jelentéstartalmat, rangot adjon viselőjének. Korábban Füzes Endre úgy fogalmazott, hogy a tájház terminus nem védett kifejezés, tehát szinte bármit lehet tájháznak nevezni, ebbe bele kell törődnünk, hiszen az elnevezés heterogén, de bármelyik elfogadható a helyi hagyomány vagy gyakorlat szerint.[20] Valóban bele kell törődnünk? Továbbra is nagy számban tudunk példákat sorolni a heterogén elnevezésre (tájmúzeum, falumúzeum, pásztorház, gazdaház, zsellérház, kapásház stb.), azonban ezek közül bőven akadnak olyanok, amelyek eleget tesznek a tájház fogalmának. A tájház a jelenleg is hatályos 1997. évi CXL. törvényben is szerepel[21], tehát bátran kijelenthetjük, hogy egy elfogadott megnevezés. Tehát a különféle néven működő szabadtéri néprajzi gyűjteményeket meg kell vizsgálnunk ahhoz, hogy megállapíthassuk, hogy tájházak-e, illetve felvetődik az a probléma is, hogy tájház-e egyáltalán az, amit annak neveztek el. Az bizonyos, hogy a tájház megnevezés használatát jelenleg nem szabályozza törvény, nincs ráhatásunk a névadókra. Azonban mégis fontos lépés a definícióalkotás, mert – ahogy korábban már említettük – határvonalak húzhatók, valamint azért is, mert szükséges egy keretet adnunk, amely kijelöli a követendő irányt a szakma számára, ugyanakkor a látogatóknak is kellő információval szolgál.