Bereczki Ibolya

 

Előzmények

Petőfi Sándor szülőházának emléktáblával történt megjelölése, 1861 óta eltelt bő másfél évszázad.  Közel százhúsz esztendeje, hogy a világ első szabadtéri múzeuma, a stockholmi Skansen megnyitása után Magyarországon, még ha csak néhány hónapig is, de a falusi kultúra tárgyai, építő kultúrája, lakberendezése láthatóvá vált kiállítás formájában. 1896-ban, a budapesti Városligetben az Ezredéves Országos Kiállítás Néprajzi Falujában a vármegyék közreműködésével 24 parasztportát építettek fel és Jankó János irányításával mintegy 10 000 néprajzi tárggyal rendeztek be. Az enteriőrökben népviseletbe öltöztetett bábukon állították ki az adott vidékre jellemző népviseletet, a bútorokat, berendezési tárgyakat mai értelemben is szakszerű néprajzi kutatás eredményeként vásárolta meg, főként Jankó János, akinek munkáját számosan segítették. Köztudott, hogy a millenniumi kiállítás lebontását követően ez az anyag alapozta meg a budapesti Néprajzi Múzeum magyar vonatkozású néprajzi tárgygyűjteményét.

 

A Petőfi Szülőház és Emlékmúzeum (dr. FILUS Erika felvétele, 2018)

 

A tájház fogalmáról

Miben volt mégis más ez a kiállítás, mint a több mint fél évszázaddal később létrehozott első tájházi berendezések? Mitől tájház ma egy tájház, és mikor nem az?

A tájház fogalma alatt olyan, a falusi vagy mezővárosi kultúra hagyományos építészeti sajátosságait tükröző, helyben – „in situ” – megőrzött lakó- és gazdasági épületet, műhelyt értünk, amelynek legalább egy, meghatározó helyisége enteriőrként, a településről származó, eredeti tárgyakkal berendezett. A fogalom az utóbbi évtizedben letisztult és kiegészült azzal, hogy a jó tájház nem puszta kiállítótér, hanem tárgyi világával, a benne rejlő tudással ismeretátadó, az oktatást szolgáló hely, egyben közösségi tér is, a hagyományok megőrzésének, megismerésének és újra élésének színtere.[1]

A magyarországi tájházak jelentős része ma védett népi műemlék vagy helyi védettséget élvez és több, mint 180 közülük egyúttal muzeális intézmény is: muzeális kiállítóhelyként vagy közérdekű gyűjteményként áll a közösség szolgálatában.

 

A Felpéci Tájház kapuja (DOMBI Alajosné felvétele, 2020)

 

A tájházak múltjáról és közelmúltjáról

Petőfi Sándor szülőházának emléktáblával való megjelölésétől 2022-ig, a Magyarországi Tájházak Szövetsége létrejöttéig azonban hosszú és göröngyös út vezetett, és a népi építészeti szempontból értékes épületállományból sok nem érte meg a 21. század kezdetét, míg mások felé csak az ezredforduló táján vagy napjainkban fordult figyelem.

Időben az 1930-as évekig kell visszamennünk, hogy az első, mai értelemben tájházhoz hasonlító, és napjainkban is fennálló, múzeumi célt szolgáló épületekről szóljunk. Ennek az évtizednek az elején Balassagyarmaton, a múzeum udvarára áttelepített „Palóc ház” és a hasonló korú, veszprémi „Bakonyi Ház” (1935) ugyan nem tekinthetők in situ építményeknek, a sajátos megőrzési, muzealizálási szándék és a megvalósítás, a berendezés révén azonban joggal sorolhatjuk őket a tájházak első képviselői közé.[2]

A fordulat a második világháború után következett be a tájházak – mint helyben megőrzött építészeti értékek – életében, amikor 1949-től a műemléki törvény segített hozzá az épületek fennmaradásához. Az épületek helyben történő megőrzése mellett az 1960-as évek elejétől   – a múzeumi rendszer kiépülésével, megerősödésével párhuzamosan – nyíltak meg az első tájházak Magyarországon. Többségük muzeális intézményként, kiállítóhelyként a frissen megszervezett megyei múzeumi szervezet részeként született meg, kiállításait létrehozásában a megyei múzeumok néprajzos szakemberei működtek közre.[3]

Az 1970-es évek második felétől gomba módra szaporodtak az új kiállítóhelyek az ország számos vidékén, létrehozva a tájházak hazai hálózatát. Ez az 1980-as évek végéig tartó mintegy másfél évtized becslések szerint mintegy 100 épületet, pontosabban portát jelentett, és különösen Pest, Veszprém, Hajdú-Bihar és Borsod-Abaúj Zemplén megyében biztosította a vidék népi építészete reprezentáns darabjainak megőrzését.[4] Pest megyében 1976-ban megyei tanácsi határozat nyomán kapták feladatul a múzeumok a gyűjtőkörükbe tartozó tájházak gondozását, szakmai felügyeletét.

Ez a rendszer többségében jól megőrzött, építészetileg többnyire hitelesen helyreállított, karban tartott épületeket és szakszerűen berendezett enteriőröket, múzeumi nyilvántartásba vett, restaurált tárgyállományt jelentett. Ám a hálózat fenntartására fordítandó erőforrásokat teljes egészében a megyei intézményrendszerből biztosították, a tárgyállomány is gyakran a múzeum gyűjtéséből származó, kihelyezett anyag volt. A berendező muzeológusok elsősorban a gyűjtés, létrehozás fázisában működtek együtt a helyi közösségek meghatározó személyiségeivel, tanárokkal, a közösség meghatározó lokálpatrióta személyiségeivel. A megnyitás után a tájház többnyire pusztán klasszikus értelemben vett kiállítóhelyként működött. A tájháznak nem voltak saját rendezvényei, így a helyi érdeklődés törvényszerűen csökkent, és sok esetben az éves látogatószám el sem érte, vagy alig haladta meg a 100 főt, a tájházban muzeológiai tevékenység nem folyt.

 

Tájházak 1990 után

Már a rendszerváltást megelőző időszakban nehézségként jelentkezett, hogy a fenntartó megyei múzeumi szervezetek forrásai fokozatosan csökkentek, s egyértelmű tény volt, hogy mindez a legtávolabbi és a legkisebb intézményeket érintette a leghátrányosabban. Az önkormányzati törvény gyökeresen átalakította a múzeumi területen a tulajdonosi és működtetői viszonyokat, így 2012-re zömük átkerült a helyi önkormányzat birtokába.[5]

A megyei múzeumok által korábban munkaköri feladatként biztosított szakmai, muzeológusi felügyelet gyakorlatilag megszűnt, illetve a muzeológus korábban, a településekkel kiépített kapcsolatrendszerén múlott, hogy fennmaradt-e a tájházra fordított figyelme.

A városi szervezetbe, helyi önkormányzati tulajdonba kerülés, az egyéb tulajdonlási formák megjelenése: a magán alapítás, céges üzemeltetés rengeteg problémát vetett fel ebben a korszakban. Az országban több helyen működött, tsz alapítású, háziipari szövetkezeti fenntartású tájházak tulajdonos váltásából többnyire hátrányos pozícióban kerültek ki a tájházak, a fenntartási gondok megoldatlansága mellett a szakmai háttér is megszűnt, egyes tájház gyűjteményi anyagát széthordták, vagy betörések, lopások csonkították a gyűjteményeket.

Az 1990-es évek második felére a korábban az országos múzeumok feladatául szabott szakfelügyelet rendszere is gyakorlatilag elsorvadt, bár éppen a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum volt az, amely minisztériumi támogatás nélkül is fenntartotta, és saját munkatársi gárdájával – bevonva a megyei múzeumok elkötelezett munkatársait – biztosította a tájházak évenkénti látogatását.

 

Folyamatok az ezredfordulótól

Az 1990-es évek második fele azonban új tendenciák megjelenésével is járt: A millecentenáriumi ünnepségsorozat, majd az államalapítás 1000. évfordulójával kapcsolatos megemlékezések a helyi identitás megerősödésével jártak, és a helyi közösségek egyre több helyen figyeltek fel saját kulturális értékeikre, múltjuk őrzőire, és az 1980-as évek elejéhez hasonlóan tájház alapítási hullám indult el. Az 1990-es évek végén a muzeális intézményi működési engedéllyel rendelkező intézmények közül mintegy 180 volt tájházként értelmezhető, de becsléseink szerint mintegy további 50-60 tájház is létrejött néhány év alatt. Ez az az időszak, amikor kisebbségi önkormányzatok, civil szervezetek váltak tájház-fenntartókká, magánszemélyek is szép számmal hoznak létre tájházat, és kialakult a szlovák és német tájházak önálló, országos hálózata.

A 2000. évben a muzeális intézmények szakfelügyeleti rendjét miniszteri rendelet szabályozta, a szakfelügyelőket személyükben, három éves időtartamra bízta meg, s lehetővé tette önálló szakágként a szabadtéri néprajzi szakfelügyelet működését. 2000-2007 között vezető szakfelügyelő Cseri Miklós, szakfelügyelők Bereczki Ibolya és Páll István voltak. Működésük legelején egy, valamennyi működési engedéllyel rendelkező tájház számára kérdőívet küldtek ki, amely a tájház alapadatai mellett a legfontosabb megoldandó gondokra is rákérdezett. A visszaküldött válaszok és a helyszíni bejárások tapasztalatai, valamint több regionális tanácskozás nyomán a 2002 szeptemberében megrendezett Békési Népi Építészeti Tanácskozás résztvevői határozták el a Magyarországi Tájházak Szövetségének megalapítását.

2002. november 26-án a tájházak szakmai segítésére és összefogásukra megalakult a Magyarországi Tájházak Szövetsége.[6] A képzések, regionális és országos találkozók megszervezéséhez a Szabadtéri néprajzi Múzeum nyújtott folyamatos támogatást.

A civil szervezet szakmai háttereként pedig 2017. április 1-jén megalakult a Szabadtéri Néprajzi Múzeum önálló egységeként a Magyarországi Tájházak Központi Igazgatósága^[7] (továbbiakban MTKI vagy Tájházigazgatóság). Az MTKI feladatkörébe a szakmai tanácsadás, monitoring tevékenység, képzés, körponti rendezvények szervezése, kommunikáció, tudományos és muzeológiai tevékenység mellett egy adatbázis kiépítése is beletartozik, amelyben a magyarországi tájházak és muzeális intézmények adatait gyűjtik össze a munkatársak.[8]

 

A Tájházszövetség éves találkozóján az Év Tájháza díj kitüntetést 2019-ben a Bakonyi Ház kapta (a Tájházszövetség felvétele, 2019)

 

Miben különbözik a 21. század tájháza az alapítás időszakának épületeitől?

Mindenekelőtt érdemes felidézni, ahogyan a múzeumokról és a tájházakról gondolkodunk. Eszerint az átlagember elképzelései: régi dolgok vannak összehordva egy helyen, poros, unalmas, fárasztó, csak bizonyos embereknek, a helyi idős tanítónak fontos. Legfőképpen idejét múlt, távoli, és nem szólít meg, nem szolgál üzenettel a jelen embere számára.

A jó berendezés mellett az élővé tétel legfontosabb eleme, hogy rendszeresen történik benne, körülötte valami, és ezáltal érzelmi kötődés alakul ki vele kapcsolatban. A szakszerű működtetés mellett akkor jó, ha aktivitásra, ismeretszerzésre késztet, és a tájház rendezvényeiről élményekkel gazdagon távozunk, sőt, úgy éljük meg a látogatást, hogy ide visszatérni érdemes.

Mindehhez elengedhetetlen feltétel a korszerű és élményszerű ismeretközvetítés, az, hogy miként, milyen eszközökkel mutatjuk be a tájházat. Milyen a bemutató személye, öltözéke, beszéde, mennyire fognak meg bennünket a házról, a lakókról, a berendezésről elmondott történetek. Sokat számít a tájházat bemutató tárlatvezető, gondnok személyisége, aki napjainkban már gyakran képzett pedagógus. Jól esik, ha kérdések, rejtvények hangzanak el a bemutatás során, a látogató számára lehetőség van rá, hogy bizonyos tárgyakat, eljárásokat kipróbáljon.

A tájházak élővé tehetőek különféle programok, meghirdetett foglalkozások révén is. Ebben az esetben a kiindulópont mindig a helyi hagyomány kell, hogy legyen. Ilyen lehet a kukoricanap, a lekvárfőzés, a tollfosztó, a fonó, a gyermekjátszó az udvaron. Szervezhetünk “Mesemondó vasárnap” -ot, Szövő-nap-ot, bekapcsolódhatunk a helyi közösségi eseményekbe, így például a Falunapok helyszíne lehet a tájház. Napjainkban nem ritka, hogy a tájház akár a falusi lakodalom helyszínéül is szolgál, akár mint vőlegényes vagy menyasszonyos ház. Fertőhomokon például hagyományos horvát lakodalmat rendeztek. 2006-ban, majd 2016-ban a helyi közösség tagjainak bevonásával, a hagyományos szertartás valamennyi elemét felidézve élhették meg nemcsak a helyiek, hanem a településre látogató turisták is a helyi hagyomány csodálatos értékeit.

 

Múzeumpedagógiai foglalkozás a Pocsaji Tájház udvarán (dr. BIHARI-HORVÁTH László felvétele, 2019)

 

Megőrzés és fejlesztés

A magyarországi tájház hálózat az ezredforduló óta szerepel az épített örökség emlékeit védő Világörökség várományosi listáján.[9] Ahhoz, hogy a jelöltségből a végleges listára kerülhessen, számos tényező szükséges.

Az épületállomány szakszerű megőrzése mellett mindenekelőtt elengedhetetlenek az egyértelműen tisztázott tulajdonosi és kezelői viszonyok a fenntartó részéről, biztosítani kell a fenntartás jogszabályban és a muzeális intézményi működési engedélyben előírt feltételeit. A szakszerű működtetéshez hozzáértő és elkötelezett munkatársak alkalmazása sem nélkülözhető, akik vállalják a rendszeres képzésben való részvételt, és öntevékenyen is folyamatosan képzik magukat.

Ahhoz, hogy egy tájház nemcsak épületében, gyűjteményében és berendezésében, hanem szellemiségében is megmaradhasson hosszú távon, szükséges a motiváció a közösség részéről: legyen fontos a település számára a kultúráját megtartó hagyomány, amelyet a tájház jelent és közvetít.

A tartós sikerhez pedig a működtetés tudatos tervezése, a célok meghatározása, a projektmódszer a közreműködők számára elengedhetetlen. A megvalósításhoz és a fenntartáshoz a forrás-teremtés, majd az igényes és hiteles megvalósítás, a minőség biztosítása feltétlenül szükséges. A középtávú tervezés mellett fontos alkalmazkodni és igazodni a jelen kihívásaihoz, élni kell a pályázati források nyújtotta lehetőségekkel.

 

A Bogyiszlói Tájház homlokzata több ütemben újult meg a Kubinyi Ágoston Program segítségével (PRIKLER Szilvia Beatrix felvétele, 2018)

 

Kinek szól a tájházak üzenete napjainkban?

Legelső sorban a helyi közösség tagjainak, 0-tól 99 éves korig, az egyes korcsoportok életkori adottságaihoz igazodva. A szakszerű kiállításokkal, a látogatóbarát programokkal a tájház kulcsszerepet kell szerezzen a helyi identitás, a helyi kulturális értékek megőrzésében és továbbadásában, egy olyan színtéren, ahol az oktatási funkciók és kiállítások megújítása fő szerepben van. Nem feledkezhetünk meg azonban a településről elszármazottakról, a környékbeliekről sem. Ezen túl fontos, hogy a Magyarországról és a határon túlról érkező látogatóknak, vendégeknek, turistáknak is legyen mondanivalója, és a külföldi turistáknak is maradandó ismerettel és élménnyel szolgáljon.

A tájház és a vele együtt élő közössége mindezeken túl a vidékfejlesztés egyik eszköze és lehetősége, a hagyományos tudás mai körülmények között történő megőrzésének, megélésének és újra hasznosításának motorjává is válhat napjainkban és a közeljövőben egyaránt.

 

 

---

 

Felhasznált irodalom

BERECZKI Ibolya

2012    A tájház mint muzeális intézmény. Múzeum, kiállítóhely, tájház. In Bereczki Ibolya–Szablyár Péter (szerk.) Tájház vezetési ismeretek. 25–33. Tájházszövetség: Noszvaj

2017    Tájházak és közösségeik. Múzeumi iránytű 13. Szabadtéri Néprajzi Múzeum – Múzeumi Oktatási és Módszertani Központ, Szentendre, 151–168.

https://mokk.skanzen.hu/admin/data/file/20180606/muzeumi-iranytu-13.pdf  (letöltés dátuma: 2021. 03. 19.)

2020    A tájház fogalma

http://tajhazigazgatosag.skanzen.hu/alapveto-fogalmak.html (letöltés dátuma: 2020. 10. 19.)

FÜZES Endre

1997    A népi építészeti emlékek védelme. In Balassa Iván (főszerk.) Magyar Néprajz IV. Életmód. 309–326.Akadémia Kiadó: Budapest

http://mek.niif.hu/02100/02152/html/04/181.html (letöltés dátuma: 2021. 01. 19.)

VAJKAI Aurél

            1972    A Bakonyi-ház. Veszprém Megyei Múzeumok Igazgatósága: Veszprém