Fancsalszki Noémi

 

A néprajz a tudományok világában

A néprajz (idegen szóval etnográfia, mely a görög ethnosz és a grapheia, azaz nép és rajz szavakból áll össze) a történeti-társadalmi tudományok közé sorolható. Kutatási területe a 19-20. században a széles értelemben vett parasztság és a rurális társadalom volt. Azonban vizsgálta az egyéb társadalmi csoportokat is, a városok és különféle lokális társadalmak termelő rétegeit is.

Kutatási módszerére jellemző, hogy terepen, helyszíni megfigyelés és kikérdezés, hang-és képrögzítés, tárgygyűjtés formájában gyűjt adatokat, mely alapján megállapítható, hogy empirikus, azaz tapasztalaton alapuló tudományról van szó.[1]

 

A néprajz kutatási területei

- Tárgyi néprajz, az anyagi műveltség néprajza (település, építkezés, házberendezés, a gazdálkodás különféle formái, ruházkodás, táplálkozás, népi kismesterségek).

- Szellemi néprajz vagy folklór – a szellemi műveltség különféle formáit kutatja (népdal, népballada, mese, zene, tánc, szokások és a néphit).[2]

- Társadalomnéprajz – feladata a társadalmi viszonyok leíró, összehasonlító és történeti jellegű vizsgálata mindazon népek, népcsoportok, osztályok és rétegek körében, amelyek a néprajzi kutatás tárgyát képezik.[3]

Napjainkban számos területen kapcsolatba kerül a néprajztudomány az európai etnológiával, a kulturális antropológiával, és sajátos eszközeivel bekapcsolódik a jelenkor és a közelmúlt néprajzi módszerekkel történő kutatásába is, hiszen a hagyományos, korábban népinek nevezett kultúra gyökeresen átalakult.

 

Alapvető fogalmak

Az alábbi fogalmak közül több, más tudományág fogalmi keretében is megtalálható, azonban eltérő módon értelmezik ezeket.

 

Nép

A szó több jelentést is hordoz. Értelmezhetjük úgy is, mint a világ népei vagy egy adott ország összlakossága, valamint annak bizonyos társadalmi osztályai, rétegei. Gyakori az is, hogy a nép szót a nemzet szinonimájaként értelmezik és használják.[4] A különböző néprajzi szakirodalmak ide kapcsolódó írásait áttekintve megállapítható, hogy a nép fogalomnak egyes történelmi korokban más- más értelmezést tulajdonítottak. Magyarországon a nép fogalmába a 19-20. században az országban található nemzetiségeket is belefoglalták és a néprajzot a népek közötti megértést, békét szolgáló tudományként fogták fel.[5]

 

Kultúra

A fogalom különféle kontextusban való használatával napjainkban is találkozhatunk, mely abból fakad, hogy meghatározása sokrétű és bonyolult, ezért számos meghatározása létezik. Eltérések abból fakadnak, hogy a vizsgálatot más megközelítésből és más szemléletmóddal kezdik meg, más a kiindulópont az egyes nézetek mögött. Több szerző a natúra-kultúra szópár segítségével, mások a „mi” és „ők” meghatározással, a többi kultúrától való megkülönböztetéssel határozták meg a kultúrát. Ezek alapján, leegyszerűsítve a kultúra minden emberi tevékenység (szellemi és anyagi) produktumának összessége értendő alatta.[6]

 

Anyagi kultúra

Kósa László megfogalmazása szerint „az anyagi kultúra kutatása a népi műveltség tárgyainak és eszközeinek, a hozzájuk kapcsolódó életmódnak, termelési tapasztalatoknak és használati hagyományoknak néprajzi szempontú vizsgálata”.[7]

Az anyagi kultúra kutatása vezetett el a tárgyi néprajz kialakulásához. A tárgyak gyűjtésének, megőrzésének és feldolgozásának intézményei a múzeumok. Ezek az intézmények adnak helyet a tárgyakkal kapcsolatos tudományos munkának, melyek a tárgyak történetének feltárására törekszenek. A 20. század első felében főként a tárgyak morfológiájával (alaktan) foglalkoztak, majd fő irányként a tárgyak formai és földrajzi elterjedtségének vizsgálata következett, ami magával vonta, hogy tárgykatalógusokat készítettek. Az 1960-1970-es évek során azonban ezt már száműzni kívánták és helyette a tárgyak történetéhez fűződő kutatásokat támogatták, ami segítséget nyújt a nép mindennapjainak rekonstruálásában.[8]

 

 Bokály a Szabadtéri Néprajzi Múzeum gyűjteményéből (SZNM 2020.12.43.)

 

Folklór

Először 1846-ban William John Thoms használta a folklore kifejezést, melynek jelentése a nép tudása. A szerző ide értett minden szájhagyomány útján terjedő népköltészeti alkotást, szokást, hiedelmeket, zenét és táncot is. Ahogy a korábbiakban is láttuk, ennek a fogalomnak a jelentése is korszakonként változott és különböző jelentéstartalmakat társítottak hozzá. A magyar fogalomhasználat a nép szellemi műveltségét, kultúráját érti alatta.[9] A folklóron belül főként a népköltészet, népzene, néptánc, népszokás, népi játék, népművészet, a vallási népélet és a hitvilág témáira irányult a kutatások figyelme. A folklór három jellemzője közül az első a nép, melynek koronként változik a társadalmi és szociális összetétele. Második jellemzője, „hogy szintetikus, kollektív tudatforma, történeti, társadalmi és etnikai jegyekkel meghatározott egész, melynek összetevő egységei is rendszert alkotnak”. Harmadik az egyén és a közösség kollektív viszonyában rejlik, ami azt jelenti, hogy a folklór alkotásokat személyek jelenítik meg és adják elő egy közösség tagjainak.[10]

A fentiekben felsoroltakat kutató tudományt nevezzük folklorisztikának. Azt a jelenséget, amikor a hivatásos művészet alkotásai a folklóralkotás részéve válnak folklorizációnak nevezzük. Ennek ellentéte a folklorizmus, amikor a folklóralkotások válnak a hivatásos művészet részéve.[11]

 

Hagyomány (tradíció)

A fogalom az emberiség fejlődésének minden formájára és típusára jellemző a legarchaikusabbtól a legkorszerűbbig. A hagyomány komplex egységeket örökít, amit a magyar néprajz a 20. században főként a szellemi műveltség és a folklór javaira vonatkoztatva használt.[12]

A Magyar Néprajzi Lexikon szócikkét idézve: „A hagyomány jelenléte emberi közösségek létének feltétele; az élők világában egyedül emberi közösségek sajátja, amennyiben ezek élettevékenységét a genetikai kódokban rögzített programokon túl olyan szimbolizált jelrendszerek irányítják (pl. a nyelv), amelyek a megtanulás-elsajátítás folyamatában válnak a különféle típusú (szociális, etnikus) közösségek tagjainak birtokává, szervezik ezek viselkedését. A hagyomány nem egyéb tehát, mint e szimbolizált jelrendszerek összessége.”[13]

 

Kulturális antropológia

Az antropológia az ember származásával, alaktani sajátosságaival és azok földrajzi variálódásával foglalkozó tudomány. A kulturális antropológia az emberi szokásokat vizsgálja. 1920 óta vizsgálati tárgyának az ember társadalmi viselkedését és a kultúrákra vonatkozó általánosításokat és elméleteket tekintik.[14]

 

Kutatástörténeti áttekintés

A néprajztudomány kialakulása a 19. század első évtizedében kezdődött, előzményei azonban korábbra nyúlnak vissza az utazók és felfedezők leírásai, valamint a különféle országleírásoknak és statisztikáknak köszönhetően. Ugyanis ezek az összegzések később a néprajztudomány forrásaivá váltak függetlenül attól, hogy nem ilyen céllal íródtak.[15] Etnográfiáról azóta beszélhetünk, mióta megszülettek azok a módszerek, melyek nélkül nem lehet a néprajzot tudatosan és felkészülten művelni.[16] A kutatástörténeti korszakolás bemutatása során a Magyar Néprajz I. 1. kötetében, Paládi-Kovács Attila által meghatározott korszakolást veszem alapul, és e mentén mutatom be kiemelve röviden a jelentős kutatókat és műveiket.

 

Előzmények

A magyar népismeret leírásai a honfoglalás óta íródnak, azonban az első jelentős néprajzi munkának Bél Mátyás (1684-1749) Notitia Hungariae novae historico geographica 1735-42 között megjelent munkáját tekinthetjük.[17] Ebben a magyarországi vármegyék leírását adja közre. A parasztság első tudományos szemléletű kutatói Tessedik Sámuel (1742-1820) és Berzeviczy Gergely (1763-1822) voltak. Tessedik néprajzi szempontból jelentős műve a A’ paraszt ember Magyarországban, mitsoda és mi lhetne: egy jó rendbe-szedett falunak rajzolatával egyetemben. A kétkötetes mű első részében az alföldi települések társadalmi-gazdasági problémáit foglalja össze, a második kötetben a társadalom és a gazdaság megújításának elképzelését, a parasztok erkölcsnemesítésre vonatkozó terveit, valamint a műveltség fokának emelését és az ismeretek terjesztését tűzi ki célul. Berzeviczy A parasztnak állapotáról és természetéről Magyarországon című munkájában gazdasági szempontból vizsgálja a parasztságot. Mindkettőjükről elmondható, hogy saját korukban nem értették meg őket, majd csak később, a 20. században válnak fontossá műveik.[18]

 

Romantika és reformkor (1822-1849)

A kor meghatározó eszmeáramlata a nacionalizmus, az országban a nyelvért folyó harc volt jelentős. A kutatások központi kérdése az volt, hogy mi teszi a nemzetet, a nemzetiséget azzá, aminek megnevezi magát? Mi tesz valakit magyarrá? A megoldást abban látták, hogy magyar nyelvűek legyenek. Ekkor jelent meg a „herderi jóslat”[19], mely szerint hamarosan eltűnik a magyar nyelv. Ennek hatására felismerték a népköltészet jelentőségét és gyűjtőmunkák indultak meg. Megszülettek az első népköltési gyűjtések, s az első fontos mű Gaal György (1783-1855) nevéhez fűződik 1832-ben megjelent Märchen der Magyaren című munkájával. A Kisfaludy Társaság felhívására Erdélyi János a Népdalok és Mondák három kötetét (1846-1848) készíti el, mely a magyar folklorisztika első tanulmánya, illetve az ő nevéhez köthető a folklorisztika elméleti megalapozása.[20]

Az ősvalláskutatás is fontos szerepet kapott, melynek meghatározó műve az 1854-ben megjelent, Ipolyi Arnold által írt Magyar Mythologia.[21] A kötetben a régi magyar hitvilág emlékeit rendszerezte.

E mellett a korszakban a néprajzi kutatásoknak három fő ága alakult ki. Az elsőben országleírások és statisztikák láttak napvilágot, az ekkor megjelent kötetek mind forrásul szolgáltak a későbbi kutatások számára. Közülük Csaplovics János (1780-1847) emelendő ki. Ő használta először magyar nyelvű szövegben az etnográfia szót, 1822-ben megjelent Ethnographiai Értekezés Magyar Országról című írásában.[22] Tudományos munkássága vitatott volt, azonban fontos értelmezést fogalmazott meg, mely szerint „Magyarország Európa kitsinyben”.[23] A második ág a táj-és népismertetések, melyek a 19. századi törekvések közül a legerőteljesebbek voltak. Ekkor Magyarország több tájáról és népcsoportjáról íródtak forrásértékű munkák, melyek közül kiemelhetjük Szeder Fábián (1784-1859) A Palóczok című, meghatározó jelentőségű tanulmányát.[24] A harmadik a tárgyi világban fellelhető régiségek kutatása, vagyis a gazdálkodás gyakorlatát is kutatták, ami a szépirodalomban is megjelent.[25]

 

Retardáció és posztromantika (1850-1872)

A korszak tudományos életében a forráskutatás és -kiadás, valamint a magyar etnogenezis, a rokon népek és a néptörténet kutatása vált fontossá. Hunfalvy Pál (1810-1891) vált az etnogenezis és a néptörténet kutatásának meghatározó alakjává. Jelentős műve Magyarország ethnographiája (1876) címmel jelent meg.[26]

 

A pozitivizmus és a néprajz első intézményei (1872-1889)

A pozitivizmusban a tapasztalatot, a megismerést tartották fontosnak, az induktív módszer[27] fontossá vált, ami ösztönzőleg hatott a szaktudományok fejlődésére. A néprajz első intézményeinek alapját Xantus János munkássága hozta létre, aki a Délkelet-Ázsiában gyűjtött anyagával alapította meg a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályát.[28]

Ebben a korban Magyarországon számos intézmény, múzeum, egyetemi tanszék, tudományos társaságok, folyóiratok és lapok indultak el. A Néprajzi Múzeum 1872-ben a Nemzeti Múzeum osztályaként alakult meg. A gyűjteményt Reguly Antal és Xantus János gyűjtései alapozták meg. Az 1896-os millenniumi kiállítás néprajzi falujában bemutatott épületek tárgyi anyagával tovább bővült a gyűjtemény. 1889-ben alapították meg a Magyar Néprajzi Társaságot, mely az első, magyar néprajzot összefogó egyesület.

 

Az evolucionizmus és a „tárgyi néprajz” alapvetése (1889-1919)

Az evolucionizmus elméletével többen is foglalkoztak, köztük Herbert Spencer, Morgan vagy Charles Darwin, akinek neve a legismertebb. Ezen elv lényege, hogy a természet és a társadalom ugyanazon fejlődéstörvények szerint alakul.

Ezen korszak meghatározó alakja Herman Ottó (1835-1914), aki természettudós is volt, a néprajzban azonban A magyar halászat könyve címmel adta ki egyik legfontosabb munkáját. A tárgyi néprajz meghatározó kötete ez, melyben részletes leírást és képes illusztrációt ad közre.[29]

Jankó János (1868-1902) volt a kor másik kiemelkedő alakja, aki szintén az evolucionizmus elvét vallotta. Nevéhez kötődik az Ezredéves Országos Kiállítás Néprajzi Faluja tervének kidolgozása, amely 1896-ban a budapesti Városligetben 24 házban mutatta be a magyar és a nemzetiségi épületeket, viseleteket, tárgyi világot.[30]

 

Az Ezredéves Országos Kiállítás Néprajzi Falujában felállított Szentgáli lakóház (MNÉA-F 19544 leltári számú felvétel, Szabadtéri Néprajzi Múzeum adattára)

 

Tárgyi néprajz, őstörténeti irány, népművészet (1920-1934)

Az őstörténeti kutatás az 1920-1930-as években jelentőssé vált. A korszak meghatározó kutatója Bátky Zsigmond volt, aki megírta az Útmutató néprajzi múzeumok szervezésére című kötetét, mely meghatározó a tárgyak dokumentálása, gyűjtése céljából.[31]

 

A néprajz, mint nemzeti tudomány (1932-1949)

A Magyarság Néprajza című, négykötetes mű 1933-37 között jelent meg először, majd több kiadása látott napvilágot, és igen széles körben vált ismertté. Első két kötete a tárgyi néprajzzal foglalkozik, míg harmadik és negyedik kötetében a szellemi néprajz kapott helyet. Legfőbb szerzői Bátky Zsigmond, Györffy István és Viski Károly, akik ebben a négy kötetben a magyar népi kultúra sajátosságainak az első összegző bemutatását adták közre. A tárgyi néprajzzal foglalkozó kötetekben összefoglalták a táplálkozásra, az építkezésre, a településre, a bútorzatra, a viseletre, a díszítőművészetre és a gazdálkodásra vonatkozó ismereteket. A népdalról, a népi epikáról, az anekdotáról, a mondáról, a meséről, a drámai hagyományokról, a stílusról és a nyelvjárásokról, a zenéről, a táncról, a szokásokról, a hitvilágról, a játékról és a vallási néprajzról szóló fejezetek pedig a szellemi néprajzról szóló kötetekben olvashatóak.[32]

 

A Magyarság Néprajza kötetei (FANCSALSZKI Noémi felvétele, 2021)

 

Szintén fontos, hogy ekkor új intézmények is alakultak. 1929-ben Szegeden alapították meg az első néprajzi tanszéket. Budapesten 1934-ben alapítottak Kolozsváron 1940-ben, Debrecenben pedig 1949-ben néprajz tanszéket, utóbbit a kolozsvári megszűnése következtében.[33]

Fontos megemlíteni a falukutatást és a népi szociográfiát. A falukutatás a falu népének és életének megismerésére törekedett, kutatásaik középpontjában a szociális helyzet feltárása állt és népművelő, ismeretterjesztő tevékenységgel párosult. A kutatás főként egyetemisták, írók és kezdő kutatók részvételével folyt, többek között Gunda Béla és Ortutay Gyula is közéjük tartozott.[34]

A néprajztudomány egy jelentős munkájának kezdete is ebben a korban alapozódott meg, Gunda Béla 1939-ben kidolgozta a Magyar Néprajzi Atlasz koncepcióját, melyben a ház-és lakáskultúra, a népi állattartás és a földművelés térképre vetítését tartotta legfontosabbnak. 1941-ben megindult a gyűjtés, azonban a második világháború miatt nem tudott folytatódni.[35]

 

Az anyagi kultúra kutatása (1949-1990)

A második világháború és 1945 két szempontból tekinthető korszakhatárnak. Egyrészt a tudományt addig meghatározó kutatók elhunytak, így teljes nemzedékváltás történt, másrészt a politikai változások is kihatottak a tudomány alakulására. Ortutay Gyulát (1910-1978) miniszterré nevezték ki.[36]

A korszak legnagyobb vállalkozása a Magyar Néprajzi Atlasz megvalósítása volt. Kialakították a koncepciót, a kérdőíveket és a gyűjtőpontokat, ami főként az anyagi kultúrát ölelte fel, kisebb részben a társadalmi szervezet is helyt kapott benne. A terepmunka és a gyűjtés kiterjedt az egész nyelvterületre, mert az egész magyar nép kultúrájáról kívánt képet adni. A térképek 1991-re jelentek meg.[37]

 

A Magyar Néprajzi Atlasz borítója, a gyűjtőpontok és az első térkép (FANCSALSZKI Noémi felvétele, 2021)

 

Szintén nagy jelentőségű volt a Magyar Néprajzi Lexikon öt kötetének megírása, ami 1977-1982 között jelent meg. Paládi-Kovács Attila megfogalmazása szerint „az 1880-1940 közötti időszakhoz kapcsolódik és a preindusztriális magyar népi társadalomról és műveltségről ad ismereteket.” Példakánt tekintettek rá és számos országban mintául szolgált.[38]

 

A Magyar Néprajzi Lexikon (FANCSALSZKI Noémi felvétele)

 

Fontos volt, hogy 1950-ben létrejött Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Néprajzi Bizottsága[39], majd 1967-ben megalakult az MTA Néprajzi Kutatócsoportja, azonban továbbra is a múzeumok számítottak a szak legfontosabb intézményi hátterének.

Meghatározó volt a Fél Edit-Hofer Tamás nevéhez fűződő Átány (Heves megye)[40] kutatás az 1950-es évektől egészen az 1970-es évekig, ahol a gyűjtőmunka mellett vizsgáltak a paraszti gazdaságot és háztartást, a mentalitást, illetve a társadalmat is. A kutatás alapján készült kötetek nemzetközileg is nagy visszhangot váltottak ki.[41] A terepkutatás tárgyi anyagából önálló gyűjteménye jött létre a Néprajzi Múzeumnak.

Intézményi szempontból meghatározó volt a Szabadtéri Néprajzi Múzeum létrejötte, mely 1967-ben alakult a Néprajzi Múzeum Falumúzeumi Osztályaként, majd 1972-ben önálló intézménnyé vált, 1974-ben megnyílt az első tájegysége, mely a Felső-Tiszavidék népi építészetét és lakáskultúráját mutatja be.[42] Magyarország regionális skanzenjei is ebben az időben létesültek, 1968-ban Zalaegerszegen megnyílt a Göcseji Skanzen, 1973-ben a Vasi Skanzen Szombathelyen, majd a Sóstói Múzeumfalu 1979-ben és a Szennai Skanzen 1978-ban, illetve megkezdődött Ópusztaszeren a falumúzeum építése, amit 1982-ben nyitottak meg.[43] Az 1960-1970-es évek a tájházak szempontjából is fontos volt, ugyanis nagy számban először ekkor jöttek létre és alakult ki a tájházak ma is fennálló hálózata.[44]

A parasztság és a falu átalakulása, valamint a preindusztriális rétegek eltűnése miatt az 1970-es években felvetődött annak a gondolata, hogy a néprajz kutatásának tárgyát át kell gondolni, ki kell szélesíteni az egész népre.[45]

 

A magyar néprajzi kutatás az ezredfordulón (1990-)

Az 1989-es rendszerváltozást követően a korábbi szocialista berendezkedés után felmerült a szemléletváltás és a paradigmaváltás igénye. Ennek előzményei már az 1970-es években látszottak, amikor felmerült a néprajz tárgyának újragondolása.[46] Felmerült az elméleti-módszertani-tematikai újítás igénye, illetve az antropológiai érdeklődés is jelentős.[47] Azonban továbbra is a nemzeti kultúra kutatása jelentette a fő irányt.

Elkezdődött a Magyar Néprajz nyolc kötetben című szintézis megírása és folyamatos kiadása 1988-1991-ig 4 kötet jelent meg, majd az 1990-es évek elején a munkálatok leálltak és csak az 1990-s évek végén, a 2000-es évek elején jelent meg újabb három kötet. A sorozat lezárására a 2010-es években került sor, az 1. kötet két részben jelent meg.[48]

 

Magyar Néprajz nyolc kötetben sorozat (FANCSALSZKI Noémi felvétele,2021)

 

Új egyetemi tanszékek jöttek létre Pécsen és Miskolcon, valamint számos tudományos folyóiratot ekkor alapítottak meg, melyek ma is meghatározó részei a tudománynak. 1990 után a határon túli magyarság kutatása is új lendületet vett. Új intézményi keretek jöttek létre, és megnőtt a szakképzett kutatók száma.[49] Kolozsváron, a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen 1990-ben szerveződött néprajz szak, mely 2002 óta önálló tanszékként működik.[50]

A Magyar Néprajz I.1. kötete részletesen áttekinti a 2011-ig történt eseményeket a néprajztudomány szempontjából. A néprajztudomány helyzetével és jövővel kapcsolatosan továbbra is foglalkoztak tudományos konferenciák keretein belül. Ezeket a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Néprajztudományi Intézete szervezte. Az egyik ilyen konferenciára 2017-ben került sor A néprajztudomány helye és szerepe a 21. században címmel.[51] Ezt követően konferenciasorozatot indított A néprajztudomány helyzete és jövője címmel, melyet öt alkalommal szerveztek meg. A bevezető konferenciát követően az oktatás helyzetéről, a múzeumi szférában betöltött szerepről, a néprajzi alapkutatásról és annak hasznosításáról, illetve a néprajz és a társtudományok viszonyáról szóltak a konferenciák.[52] Az említett, öt konferencián elhangzott előadásokból készült tanulmánykötet is „Számvetés és tervezés. A néprajztudomány helyzete és jövője a 21. században” címmel[53].